Jaebum:
Lágyan táncolt a szél a külváros csendes utcáin. Szerettem a tavaszi kora estéket. Nyugalom ölelte körül az ember lényét és a legkevésbé sem kellett azon agonizálni, hogy vajon mire gondol az éppen arcomba bámuló ember. Csupán lehettem magamnak, elmerülve a gondolataim mély óceánjában.
Éppen ezért választottam a sétát az autó helyett. Kihalásztam a zsebemből a fülhallgatót és elindultam lefelé a dombon, miközben somolyogva pillantottam az időt jelző számokra. Tymee már ott ücsörög a kávézóban a legjobb barátnőjével és értetlenkedik, ha minden a terv szerint megy.
Nem terveztem mára semmi igazán nagy dolgot, mégis szüntelen éreztem a gyomromra nehezedő nyomást. Az izgatottság végigmarta a testem, a mosolyom levakarhatatlan volt és egyre inkább nőtt bennem a csalfa, gyarló érzés, hogy a sorsom a kezemben van.
Kiérve a külváros forgalmasabb részére, betértem egy virágárushoz. Az idős hölgy a pultnál csupa mosoly volt, s csendesen dúdolgatva kötözött egy csokrot. Elgondolkodtam. Vajon mi az, ami nem számít túlzásnak az első évfordulóra? Tekintve, hogy Tymee a lelkemre kötötte, hogy nem csinálunk belőle nagy felhajtást, minden. De mégis annyira vágytam a meglepett, boldog mosolyára, hogy képes voltam felrúgni az ígéretemet.
Odafordultam a hölgyhöz és már éppen a nyelvem hegyén volt, hogy tizenkét szál vörös rózsát szeretnék, amikor megszakította a gondolatmenetem.
-Kitalálom, rózsát szeretne. – A nő fel sem emelve a fejét mosolygott az ölében lassacskán elkészülő csokorra.
-Igen. – Bármennyire igyekeztem, a meglepettség visszaköszönt a hangomból.
-Tudja fiatalember, bosszantó, hogy az emberek eltanulják a nyugati filmekből, hogy a szerelmet a vörös rózsa jelképezi, de arról senki sem szól, hogy nem pusztán ennyit jelent. Akaratot jelképez, birtokolni vágyást. Elhervad egy olyan ártatlan kézben, mint az Öné. – Az idős nő olyan beleéléssel mesélt a virágokról, hogy arcán a rácok kisimulni látszottak, s én figyelmesen hallgattam.
-Akkor mint ajánlana? – Láttam, hogy különösen tetszik neki, hogy hajlok a jó tanácsra. Barátságos szemei nevettek rám, ahogy feltápászkodott a rozoga székről és kutakodni kezdett a sűrűn egymás mellé sorakoztatott virághalmok között.
-Ezt. – Diadalmas mosollyal húzott elő egy apró fejű, de különösen szép virágot. Meg sem várva a reakciómat kezdett el szorgoskodni a csokron. – Kamélia. – Amint végzett, felém nyújtotta.
Szép volt, legalább olyan szép, mint egy rózsacsokor és fehér, makulátlan fehér. Sokkalta különlegesebb volt, mint bármely más virág. Hálás voltam, amiért segítőkész volt, kifizettem a virágot, majd hagytam, hogy egyre hevesebben verdeső szívem az ajtó felé húzzon. De még nem voltam kész, nagyon nem.
Már nyitva állt az ajtó, és fülemben zúgott a fölé rögzített csengő búgása, de még visszafordultam, belenéztem a virágárus szemébe.
-Mit jelent a kamélia?
-Valódi szerelmet. – Felelte sejtelmesen a nő, mégis nekem tökéletesen elég volt a válasza.
Sietősen hagytam el a boltot, izgatottan szorongatva a virágot. Reszketett a szívem, sokáig csak a boldogságtól vegyes félelemtől, de egyszeriben elszállt belőlem a lélek.
Az utca túlsó felén mintha lelassult volna az élet. A forgalmas kis kávézó előtt hatalmas tömeg csoportosult. Rendőrautók, mentősök, kíváncsiskodók masszája hullámzott a keskeny járdán.
Láttam magam kívülről, ahogy elvakít a belém költöző rossz érzés. Átrohantam az úttesten, nem törődve a csikorgó fékekkel, melyek csupán centikre fékezték meg az autókat életem kioltásától. Csak futottam, úgy éreztem, mintha nem érne véget az út, sőt nőttön-nő, minden lépésem után.
Átverekedtem magam a tömegen. Hiába húztak vissza erős karok, hiába szóltak rám szigorú hangok, én csak látni akartam a lehetetlent. Megtörtént.
Ott feküdte előttem több tucat holtest, mindet vágások csúfították el. Először nem láttam őt. Később pedig nem akartam látni. Pedig ott feküdt, a lábamtól egy kőhajításnyira. Húsát itt-ott felmarta a kés, torkát egy tökéletes vonallal vágták el, mit most szorgosan mosott kiserkenő vére.
A virágba kapaszkodtam. Mintha az megmenthetne, mintha gyógyírt nyújthatna. De csupán egy ostoba gaz volt, mely épp úgy vívta haláltusáját, mint percekkel ezelőtt Ő.
Elgyengültem. Forgott velem a világ, s zuhanni kezdtem. Kifordult a kezemből a virág, leesett a nedves betonra, széthullottak szirmai, miket nem volt rest áztatni a földön csordogáló vörös vér.
Andy:
Ugyanolyan reggel volt, mint bármely másik így éppen márciusba fordulva. A felkelő nap első sugarai sárgán ragyogták be az egyébként gyönyörű zafírkékben pompázó eget, így festve azt szürrealistán zöldre. Csak pár percig tartott, én mégis minden pillanatát kiélveztem, hisz éreztem, hogy ez a napom korántsem lesz olyan felhőtlen, mint amilyennek indulni látszik.
Pártfogoltamnak egy fiatal, koreai fiút kaptam, aki nem csak jóképű, de hihetetlenül szerelmes is volt. Szíve választottját akarta meglepni az évfordulójukon. Régóta tervezte már, noha ígéretet tett, hogy nem készül semmivel. Az életvidámságot tükröző nevető ráncok minden alkalommal megmutatkoztak, ha csak a lányra gondolt vagy pillantott. Olyan szeretetet táplált felé, amiről dalok szólnak, könyveket írnak, amit tini lányok ezrei siratnak meg a mozivászon előtt kuporogva, kezükben zsebkendővel. És épp ettől volt ez az érzés egyszerre felemelő, eufórikus, hegyeket megmozgató, ugyanakkor sötét és rút. Hisz amíg van, addig az ember a kollégámnak érezheti magát a mennyekben, viszont ha elmúlik, vagy egy idő után valamiért megszakad, akkor a pokol is tengerparti utazásnak tűnhet.
Valamikor a nap közepén jelent meg egy küldött. Azért jött, hogy elmondja: az Úr látni akar. Nagyon ritka, hogy magához hívat valakit a „műszak” kellős közepén.
Nem sokkal később, már a nagyteremben álldogáltam, és vártam, hogy szólítsanak.
Az itt uralkodó rendszert korántsem lehetne demokratikusnak nevezni, sokkal inkább önkényuralminak, diktatórikusnak. Van a góré, ő mindenkinek megmondja, hogy mit tehet és mit nem, mi, a többiek pedig szépen teljesítjük minden óhaját.
Végre átléphettem azon a bizonyos küszöbön, és a Mindenható színe elé járulhattam. Szárnyaim kitárva hajoltam meg előtte, majd megkérdeztem, hogy miért hívatott.
Elmondta, hogy a sátánnal való megállapodása miatt le kellett mondania néhány halandóról. Többségében ártatlanok, de meg van kötve a keze, hisz tartania kell magát az alkuhoz. Itt még nem értettem, hogy nekem ehhez mi közöm lehet, de aztán a tárgyra tért. Egy fiatal lányról mesélt, aki a barátnőjével kávézni megy, ahol csatlakozna hozzájuk a barátja is, mivel aznap van az évfordulójuk.
A feladatom egyszerű volt: Nem menthettem meg senkit.
Természetesen ellenkezni akartam, de mielőtt válaszra nyithattam volna a szám, bokám kifordult alólam, és pár másodperccel később ismét a nehéz fémajtó túloldalán találtam magam.
Tilos volt szembeszegülni Isten akaratával, én mégsem tudtam megálljt parancsolni haragomnak. Nem hagyhattam, hogy ez történjen. Visszatértem hát a halandók világába, ahol elhatározásom szerint megpróbáltam a lehető legtöbb embert megmenteni.
Pártfogoltam elindult este. Betért egy virágboltba, ahol határozott elképzelése volt, hogy milyen virágot akar adni az imádott hölgynek. Tudtam viszont, hogy ha hagyom, hogy ilyen rövid legyen a találkozója a virágárussal, akkor ő semmiképp nem tudja elkerülni sorsát, úgy intéztem hát, hogy a virágok szakértője kiselőadást tartson a színek és fajták jelentőségéről.
Ezután elindultam a kávézóba. Siettem, ahogy tudtam, de mindhiába. Elkéstem. Nem fogadott más, mint halott halott hátán, vér és félelem. Kiérkezésem után nem sokkal megjelentek az első rendőrök, majd kisvártatva a tűzoltók és a mentők is, azonban terepszemlén és azonosításon kívül sokat már nem tehettek.
Ekkor hallottam meg, ahogy dudák sokasága zengi be az utca vérfagyasztó csendjét.
Jaebum.
Cselekednem kellett. Alig bírtam megfékezni az autókat. Volt, hogy alig pár centi hiányzott ahhoz, hogy a fiú csatlakozzon barátnőjéhez a túlvilágra.
Egyszer csak megszakadt a koncentrációm szilárdsága. Erős fájdalmat éreztem a gerincemtől pár centire mindkét irányban…
Mi történik a szárnyaimmal?
Jaebum
Nem bírtam nézni. Eleget láttam. Ha behunytam a szemem meg tudtam volna számlálni a vércseppeket, melyekre az elmúlt pár rövidke perc során pillantottam. A saját kíváncsiságomat hibáztattam azért, hogy hagytam az történteket beivódni az emlékezetembe.
Eltántorogtam a járda széléig. A forgalmat lassan átirányítják, így leülhettem a járdaszegélyre, ahol a fájdalom kötele végül hurkot szorított a nyakamra. Fojtogatott a bűntudat. Ha én nem próbálok túltenni a megállapodásunkon… De már késő volt. Felesleges volt minden szörnyszülött gondolatom, sőt… a puszta létezésem is.
Lepillantottam az úttest piszkos aszfaltjára. Vártam a könnyeket. Sírni akartam, üvölteni fájdalmamban, de csapdába estek az érzelmeim és kegyetlenül mart az üresség. Szükségem lett volna a virágokra. Az utolsó emlékeimre tőle. A kamélia illatára, mely elnyomná a félelem orrfacsaró bűzét. De egyedül voltam. Hibás voltam. Tetőtől talpig bűnös, és megérdemeltem minden másodpercet az agónia légszomjában.
Csak a tehetetlen düh, bár az ne volna.
Körülöttem mindenki tette a dolgát. A rendőrök tiszteletteljes erőszakot alkalmazva próbálták távol tartani az embereket, kik úgy özönlöttek a gyászterhes színhelyre, akár a keselyűk. Ha csak belegondoltam, hogy ezen fog csámcsogni napokig, tán hetekig az egész város, felfordult a gyomrom. Annyira hitvány az emberiség.
Szél támadt. Egy percre azt hittem, hogy a hirtelen felkúszó szürkeség színpadi díszletként szolgál majd a hitetlen gyászomnak, de mindez egy múló pillanat volt. Elúszott a felhő, újra felbukott a nap. Ugyan már távozott az égboltról az égitest bőven azelőtt, hogy elindultam otthonról, csak most tűnt fel milyen szabálytalanul hosszúra nyúlt a naplemente. Csak úgy ömlött a vörös fénysugár az égre, s minduntalan emlékeztetett a járdán csordogáló vérre.
A szemem sarkából kiszúrtam valamit. Valami egészen feketét. Mintha árnyék volna, s féltem, hogy eltűnik, így sietősen kaptam oda a tekintetem. Késő volt. Felkapcsolt a közvilágítás, az emberek száma megritkult, s innentől már én sem éreztem helyénvalónak a maradást.
Feltápászkodtam a földről, lábaim remegtek, a melankólia lefelé húzta a fejem. Vakon indultam el az éjszakába, keresve a vigaszt, mit tudtam, hogy nem lelek meg.
Lekanyarodtam a főútról. Magam mögött hagytam a tülkölő autók zaját, az élet zsivaját. Ahogy távolodtam az emberek sokaságától, úgy telepedett a lényemre a gyötrő nyugalom.
Észre sem vettem, hogy lábaim alatt már cuppog a föld. A nedves talajt egy idő után kerek kavicsos út váltotta fel. Helyenként a homok elnyelte a csinos kövek bohókás rendjét.
A folyópart. Nevetségesnek találtam, hogy pont itt lyukadtam ki. Gyűlöltem ide járni, már egészen aprócska korom óta, mégis a legnagyobb fájdalomban ide húz a szétmarcangolt szívem.
Leültem egy padra. Csak bámultam magam elé, szórakozottan rugdostam a köveket, miközben cikáztak a gondolataim. Nincs ez így rendjén. Nem normális, ahogy reagálok, de képtelen vagyok bármit is tenni, vagy akár egy könnycseppet ejteni.
Megereszkedett a pad, ahogy ráült valaki. Oldalra sandítottam és láttam, hogy illetlenül közel ült hozzám. Hófehér kézfeje majdhogynem összeért az enyémmel, miközben mindketten erősen szorítottuk a pad szélét.
A férfi, fiú – aki az imént mellém telepedett, hirtelen előre hajolt és felvett egy követ a földről. Forgatta az ujjai közt, tüzetesen nézte minden apró szegletét, majd felém fordult. Ekkor láttam csupán, hogy szemei ragyogó kékek, akárcsak a kezében tartott piciny, gömbölyded kövecske.
Gondolt egyet és a kezembe nyomta a kavicsot. Értetlenül néztem az apró képződményt egyensúlyozni a tenyeremen, de még mielőtt megszólalhattam volna, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Tovább bámultam a kavicsot, amit legszívesebben elhajítottam volna. Mégis mi célja volt ezzel az egésszel? Dühített, hogy nem tudtam az okát, de nem volt időm ezen igazán morfondírozni, mert egy könnycsepp a tenyeremben landolt, egyenesen a kövecskére pottyant, majd legördülve róla, kicsi tócsát varázsolt köré.
És akkor elhatároztam. Történjen bármi, nekem most felejtenem kell.
Andy
Hátam ívbe görbült, testem megfeszült, hogy aztán térdre essek. Üvölteni tudtam volna a fájdalomtól, ami rosszabb volt bárminél, mit eddig éreztem, de igyekeztem tartani magam. A szárnyaim szépen lassan visszahúzódtak a testembe, majd teljesen eltűntek. A két sebhelyen kívül semmi nem mutatta, hogy egyáltalán valaha is léteztek volna.
Ha egy angyal elveszíti szárnyait, az azt jelenti, hogy többet nem tartozik a mennyek birodalmához. Száműzött lettem én is, s most, mint holmi kóbor kutya kereshetem a helyem egy olyan világban, amelyhez sosem tartoztam igazán.
Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, hisz tudtam, hogy helyesen cselekszem, de ott lappangott a kétség is, hogy vajon megérte-e? Ért ennyit egy apró, esetlen lélek, hogy feláldozzam érte hitem és akkori valóm? Mindenem?
Elmélkedésem túl hosszúra nyúlt, ugyanis mire feleszméltem, addigra Jaebum már nem csak, hogy látta az élettelen testet, hanem annak vére már beleette magát nadrágjának anyagjába, és ezzel együtt elméjének legmélyebb és legrejtettebb zugaiba. Sokkot kaphatott, hisz nem sírt, csak felállt, hogy aztán üveges tekintettel induljon tovább valamerre. Így feltápászkodtam én is az önsajnálat hideg talajáról, és utána indultam az ismeretlenbe.
A folyónál értem utol, ahol letelepedett egy padra. Továbbra is érzelemmentes íriszekkel meredt maga elé, majd amikor kicsit enyhült a sokkhatás, elkezdte rugdosni a parton heverésző, aprócska köveket. Én először egy lámpa gyér fényében álltam meg, és onnan szemléltem az ismert-ismeretlent. Az apró fotonok megvilágították hófehér, sima bőröm, amit a bal felkaromnál egy tetoválás csúfított el. Egy fordított kereszt. Azért jelöltek meg ezzel, mert éreztetni akarták, hogy a ballépéseknek következményei vannak, és a jövőben is lesznek.
Fogalmam sincs, hogy meddig toporogtam egy helyben, de úgy döntöttem, hogy ha már itt ragadtam ebben a fertőben, akkor megismerem közelebbről kárhozatom okozóját.
Megkerültem a padot, majd közvetlenül mellé ültem. Talán kicsit illetlenül közel, de nem zavartattam magam, csak megmarkoltam a pad szélét, és gondolkoztam, hogy ilyenkor mit szokás mondani.
Végül nem törtem tovább magam, elfogadtam, hogy vannak pillanatok, amikor a szavak hasztalanok, és az épp olyan volt. Körbe néztem. Az utcákról már eltűntek az emberek, csillapodott a forgalom, És a hold kivételével eltűnt minden természetes fényforrás. A lábam elé emeltem tekintetem, és ott megpillantottam egy különös kavicsot. Színe egyezett a szememével. Az apró képződményen azonban egyszerű emberek számára láthatatlan üzenet rejtőzött, ők csak annyit láttak, hogy különösen szép.
Értelmeztem a szöveget, majd a mellettem ülő fiú felé fordultam, aki visszanézett rám. Kezébe helyeztem az apróságot, majd koncentrálni kezdtem. A szárnyaimtól megfoszthattak, de az erőm nem vehették el.
Szája kérdésre nyílt, de nem hallottam már, ugyanis testem alól eltűnt a pad, a talaj. Gyomrom összehúzódott, szemem lehunytam, majd pár röpke pillanat után egy teljesen megváltozott környezetben találtam magam.
Magam elé pillantottam. Tudni akartam, hogy ki küldte a kőre vésett üzenetet.
Előttem azonban egy ismerős arc állt. Maga volt a sátán, aki kaján vigyorral bámult rám. Csend honolt a teremben, hosszú percekig senki nem szólalt meg, míg végül ő, minden angyal megrontója, megtörte azt.
-„Kössünk alkut”
